Visszhangosítás – 2. rész

Ahogy ígértük, folytatjuk tovább ezt az izgalmas témát, ami olyan sokoldalú, mint egy gömb. Minél több oldala mutatkozik meg, annál több újdonság bukkan fel. Szóval bőven van még mire ránézni, rácsodálkozni. Ott hagytuk az előző részben abba, hogy a visszhang, mint kifejezés, többféle jelenséget is takar, de magyarul ez az egy fogalom áll a rendelkezésünkre. Így aztán bevezettük az angol echo, delay és reverb szavakat, amik sokkal jobban körülírják a különböző effekteket. Aztán még egy remekelt csoportosítással is előhozakodtunk, ahol kiderült, hogy a visszhangok egyik fele kreatív effektekként mutatkozik meg a legtöbbször, míg a másik fele teret teremt. És ez bizony még csak a kezdet!

Vizsgáljuk meg közelebbről az echót!

Ez bizony a klasszikus, sokak által ismert visszhang, amikor egy adott hang később, akár ritmusos formában ismétlődik, azaz újra hallhatóvá válik, viszont minden egyes ismétlődés egyre halkabb és halkabb. A visszavert hang jelszintje minden esetben csökken, csak hogy némi szakzsargonnal éljünk. Az ismétlődések között határozottan hosszú idő telik el, ezért aztán egymástól totálisan különállónak halljuk, érzékeljük őket. És hogy hány ismétlődés az átlagos? Maradjunk annyiban, hogy kis számról van szó.

A legtöbbször speciális hanghatások előállításánál kerül elő, nem egyszer szinkronizálva a mű tempójához. Laikusként abszolút megtévesztő, sőt zavaró lehet, hogy ezt a fajta késleltetést a hangmérnökök nem egyszer a delay eszközzel állítják elő. Vagyis konzekvens hozzáállás kevéssé tapasztalható a témában. Azaz az echo és a delay kifejezések olykor szabadon röpködnek egymás szinonimáiként, de azért előbb-utóbb fény derül arra, hogy pontosan ki mit ért az adott kifejezés alatt.

De akkor tulajdonképpen mi is a különbség az echo és a delay között?

A kérdés megválaszolásához jöjjön előbb egy kis biofizika. Szóval a kutatások arra világítanak rá, hogy a hallásunk nagy átlagban 100 milliszekundum időtartamú hangot képes eltárolni. Vagyis a gyakorlatban ez azt jelenti, hogyha két hang között minimum 100 milliszekundum vagy annál több idő telik el, akkor azokat úgy érzékeljük, mintha egymástól elkülönülnének. Ellenben, ha ennél kevesebb időről beszélünk, akkor egybefüggőnek tűnik. Magyarul ahhoz, hogy a visszhangot a forráshangtól különbözőnek ismerjük fel, minimum 100 milliszekundum időnek el kell telnie. Kitartást, még picit tovább boncolgatjuk a fizikát.

Egy hang átlagosan másodpercenként 343 métert képes megtenni, azaz 100 milliszekundum időtartam alatt 34,3 méter távolságot hagy maga mögött. Igen ám, de ugye ahhoz, hogy a visszhang létrejöhessen, a hangnak először el kell érnie azt a felületet, amiről visszapattan, és csak ezután járja be azt az utat, amit egyszer már megtett.

Na szóval, ez azt jelenti, hogy a fenti adat felezésével kapjuk meg a jó értéket. Tegyük fel, hogy 17 méterre helyezkedünk el egy nagyméretű, sima, visszhang visszaverésére tökéletesen alkalmas felülettől. Akkor, ha kellő decibellel és lelkesedéssel adunk ki magunkból valamilyen hangot, akkor a hanggal kétszer találjuk fülközt magunkat. Egyrészt amikor a direkt hang elindul az útjára. Másrészt amikor a visszhang visszatér hozzánk hűségesen. Az echót tehát sikerült letisztáznunk és kellően érzékletes formában bemutatnunk.

Mi a helyzet a delay jelenségével?

Elvis slapback delay – sok helyen így tűnik fel a késleltetés effekt, ami a klasszikus felvételek előszeretettel használt eszköze. Na, de miről is van szó?

A delay tulajdonképpen híd az echo és a reverb között, de úgy is mondhatnánk, hogy átfedés a két visszhangtípus között. Ennek az az egyszerű oka, hogy a beállításoknak megfelelően akár mindkét visszhangtípust képes részben produkálni. Ám mégis célszerű e kettőtől megkülönböztetni, szóval a különálló fogalom, a delay nagyon is helytálló.

Mi a helyzet a késleltetett hang jelszintjével? Itt akad eltérés az echóval összehasonlítva. A jelszint viszonylag magas, lévén a késleltetés ideje olyan rövid, hogy a visszaérkező hangot a forráshangtól nem halljuk teljes mértékben különállónak, miközben az ismétlések száma pedig csekély.

A természetben nem fordul önmagában elő, tehát hangtechnikai megoldásról van szó. Nagyon leegyszerűsítve a funkcionalitását a támogatásával részben térbeliség szimulálható, anélkül, hogy a hang összemosódna.

Mik azok a modulációs effektek?

Jól belecsaptunk a lecsóba, de akkor ne álljunk meg ezen a ponton. A forrás- és a késleltetett hang együttes lejátszása során a közöttük mérhetően eltelt idő fényében módosul a hang milyensége. Bizonyos idejű késleltetések távolság, térbeliség illúzióját hozzák létre, de az ezeknél alacsonyabb értékkel rendelkezőek egészen más típusú hanghatásokat teremtenek. Ezeket nevezzük modulációs effekteknek. A chorus és a flanger, vagy phaser ebbe a kategóriába tartoznak.

Na, de ennyi elég is lesz, viszont szólunk, hogy itt még nincsen vége. Sőt a modulációs effektek jócskán kifejtésre méltóak, tehát itt folytatjuk tovább a visszhangokkal foglalkozó írásunk harmadik epizódjában, amiből nem hiányozhat majd a fizika természetesen, de ígérjük, hogy izgalmakat is tartogatunk bőven!

Előző rész